A világ, amiben élni akartam, a komoly, szemüveges férfiak és a hallgatag, melankolikus nők világa, egyszóval az a haza, amelyet mások egyszerűen csak könyvtárként emlegetnek, lényegében eltűnt, mire rádöbbentem valódi természetemre. A helyére a spektákulum mindenhová bekúszó, mindent átszövő, mindenütt jelenlevőként burjánzó látványtársadalma lépett, ez a végtelenül felszínes, angyali könnyedséggel ragyogó, mindent a maga Prokrusztész-ágyába kényszerítő-egyszerűsítő látványlét.
Az a tudás, a lassú és nehéz és praktikus használatra lényege szerint alkalmatlan tudás, amihez természetem szerint mindig is vonzódtam, megszűnt uralkodónak lenni. Talán soha nem is volt az.
Arra ítéltettem tehát, mondtam magamnak, hogy egy elsüllyedt világ útjain járjak, olyan térképeket kövessek, amelyek rég rombadőlt helyeket jelölnek. Örök nosztalgiát fogok érezni egy eltűnt ország iránt.
Testvéreim, a hajdani világ száműzöttjei, a Kék Virág Társaságának tagjai, hozzám hasonló idegenként élnek. Megpróbálják ugyan rejtegetni végtelen idegenségüket a kívülállók, a normálisok, szeme elől, de pont ez a rejtegetés teszi őket annyira kirívóvá, annyira elütővé tőlük: itt, ebben a világban mindenki arra törekszik, hogy a lehető legjobban lemeztelenítse magát és egész lényét előtárja. Ez a rejtegetés, ami a szemérem és a szorongás különös és elválaszthatatlan keverékéből fakad, jobban megjelöli őket, mint a régi történetek zsidóit a sárga csillag.
Nincs hova bújnunk.
A normálisok könnyű, rövid mondatait használva még föltűnőbb testvéreim különössége: lötyög rajtuk az idegen nyelv, mint a könyöradományként kapott télikabát. Saját nyelvük bonyolult és nehéz, végtelen pontosságra törekszik és egyúttal végtelen költőiségre is, ez a kettősség feszíti szét és teszi mindeközben olyan bizsergetően csábítóvá, hogy a testvéreim figyelme gyakran el is kalandozik arról, hogy mit is akartak mondani, és arra kezdenek figyelni helyette, csak azzal törődnek már, azt elemzik és lesik - a normálisok számára monomániákusnak vagy komikusnak tűnő módon; számunkra olyan természetesen, mint a lélegzés vagy a számolás - hogy mit is csinál a nyelv, milyen játékokat űz, hogyan kerülgeti a dolgokat és hogyan formálja át a valóságot azzá, amit mond. Képesek megtanulni a világ nyelvének a használatát is, de nem tudják palástolni az elégedetlenségüket, a már-már undorszerű viszonyulást, amit éreznek iránta. Úgy pattintják ki a szavakat a szájukból, mintha arra törekednének, hogy a lehető legrövidebb ideig tartsák őket ott: artikuláció, intonáció, ritmus nélkül, hadarva és émelyegve beszélnek ezen a rút nyelven. Valódi nyelvük használatakor látszik csak igazán a különbség: maradj, mondják a szavaknak, itt egy másik szó, kapaszkodj belé, még tart a mondat, ne szökj meg, fogom a kezed, mert szeretlek, te szó, maradj az enyém, ne hagyj el soha, nőjj ki a számból, mint a futórózsa, nődd körbe a világot, formáld meg, legyél te a diskurzus építőmestere, te vagy a világ, szó, ragyogj, ahogy bennem ragyogtál, ahogy előttem ragyogtál és ahogy a világbaragyogtál engem, csupa vágy vagyok és remegés, szó, ha téged érezlek a nyelvemmel, ahogy a fogaimmal haraplak, a garatommal rezgetlek, ahogy összekapcsollak más szavakkal, amiket korábban mondtak ki és ahogy elhelyezem rajtad azokat az apró kicsi kapcsokat, amikhez majd más, későbbi szavak kapcsolódnak, a textus hálójába fogva téged, szó. A vágy mozgatja őket és a gyönyör, ha saját nyelvükhöz nyúlnak, ha a mondataikkal játszanak, ha azzal a hajdani, rejtett világgal lépnek kapcsolatba. Ilyenkor látszik csak a valódi formájuk.